Simona Staicu interjú

Minél sósabb az izzadság, annál elégedettebb vagyok magammal!

Profizmus, szorgalom, kitartás. Így lehet legtömörebben jellemezni Simona Staicu olimpikon futót.  36 éves sportkarrier áll mögötte, egy junior világbajnoki cím, 23 román bajnoki cím, 28 magyar bajnoki cím, 30 éves junior Európa csúcs 1500 m-en, háromszoros Jungfrau Marathon győzelem, egy Two Oceans Marathon győzelem, háromszoros Pistoia-Abetone ultramarton győzelem és pályacsúcs, számos más maratoni és fél-maratoni győzelem és dobogós helyezések….  hosszasan sorolhatnám még az eredményeit. 50 m-től az ultramaratonig mindent kipróbált és mindenben sikeres. A sorozatnak természetesen nincs vége, az őszi szezonban három fontos versenyre készül, esze ágában sincs abbahagyni a futást. Még a Tokiói Olimpia is szóba kerül.

Simona egyik legnagyobb erőssége a stabilitás. Nincs rossz szezon, nincs feladott verseny, nincs teljesítménycsökkenés, nincs motivációvesztés. Gyerekkora óta ugyanazzal a lelkesedéssel és győzni akarással fut, ugyanolyan szorgalmasan vezeti edzésnaplóját és ugyanolyan fegyelmezetten követi a szabályokat.

Pár éve tettél egy próbálkozást a visszavonulással. De mégis itt vagy, erősen és elszántan.

Igen, most decemberben lesz 36 éve, hogy futok – megállás nélkül! A két lányom is úgy született, hogy közben végig futottam. Jankával még versenyeztem is. Van, aki nem is tudja, hogy Dorci, a második lányom is megszületett. Nem tartottam szünetet. Aztán 2014-ben valóban jött egy időszak, amikor azt gondoltam, talán ideje megpihenni. Akkor sem hagytam abba a futást, de csak jólesően kocogtam naponta 20-30 percet. Aztán elmentem a Szilveszteri futásra, ahol harmadik lettem, úgy, hogy 4 percen belüli ezreket futottam. Ez meggyőzött, hogy folytatnom kell.

Miért fordult meg egyáltalán a fejedben, hogy abbahagyod? 

Annyi minden mást szeretnék csinálni, amire most az edzéseim miatt nem marad időm. De egyelőre nem tudom abbahagyni. Nem lehet. Nem megy. Persze most már nem edzek olyan keményen, mint előtte. A tavalyi maratonim után már csak naponta egyszer edzek. Szigorúan. Az idén a maratoni után megint kicsit visszaveszek: csak heti hatszor fogok futni, hetente egy teljes nap pihenőm lesz. Fokozatosan próbálom csökkenteni az edzésadagot. Teljesen abbahagyni nem is fogom tudni soha. Nem érzem jól magam, ha nem mozgok.

Az idei évem nagyon jól alakult, mindenhol a szervezők meg akarnak győzni, hogy jövőre is menjek vissza, induljak ismét a nagy versenyeken: „Szükségünk van rád, különlegessé teszed a versenyünket!” – úgyhogy nem tudom abbahagyni, benne vagyok a mókuskerékben.

Hogyan kezdődött az életedben a futás?

Kislány koromban Romániában Nadia Comaneci tornász volt a nagy sztár, mindannyian néztük a TV-ben a versenyeit, én is olyan ügyes szerettem volna lenni, mint ő. El is vittek a szüleim a válogatóra, de kiderült, hogy 8 évesen már „túlkoros” vagyok ehhez a sporthoz. Nagyon elszomorodtam, de aztán láttam Maricica Puica-t (román középtávfutó , a legkiemelkedőbb eredménye a Los Angeles-i Olimpián arany és bronz érem 3000 m és 1500 m futásban – a szerkesztő megjegyzése) versenyezni, és hirtelen új lelkesedéssel fordultam a futás felé. 10 évesen kezdtem el komolyan futni, el is kerültem Deva-ra sportiskolába. 19 évesen junior világbajnok lettem 3000 m-en. Azóta töretlen a sportkarrierem. Most a győri Ifjúsági Olimpia kapcsán szúrta ki valaki, hogy 1500 m-en még mindig én tartom az Európa csúcsot.

Nagyon tehetséges vagy. De nyilván a fizikai adottságokon túl szükség volt másra is a csúcsok döntögetéséhez.

Mindig nagyon szorgalmas és fegyelmezett sportoló voltam. Soha nem lógtam el az edzéseket. A társaim rendre csaltak, de én nem. Megcsináltam mindent, amit az edző előírt. Egyetlen egy alkalomra emlékszem, amikor elbújtam a bokorba, mert nem bírtam már futni. Egy verseny előtt volt, délelőtt az edző kiküldött átmozgatni. Annyira fáradt voltam! Ebéd után 4 órát aludtam egyhuzamban. Aztán este 4:08:85-el országos csúcsot futottam 1500 m-en. Elég komolyan edzettünk, volt olyan, hogy 15 évesen heti 200 km-t is futottam. Edzőtáborban napi 3 edzésünk is volt. Ma már nem csinálnék ilyet. De jól fel volt építve, nem sérültünk meg, nem égtünk ki.  Még ma is megvan minden edzésnaplóm.

Mutatja. Megsárgult lapokon gyönyörű szépírással, rendezett formában ott van minden: edzések, versenyek, eredmények, gondolatok, idézetek…

Nagyon szorgalmas voltam. Pedig ez ritkaságszámba megy, mert a körülményekhez képes gazdag családból származom, megvolt mindenünk. Egy nagy 8 szobás lakásban éltünk, a szüleim mérnökök voltak, nálunk minden volt az asztalon, amit mások csak karácsonykor láttak: narancs, csokoládé, ikra… Én mégis szorgalmas voltam mindenben –sportban és tanulásban egyaránt. Ehhez fegyelem is kell. Nézem a fiatal futókat – tegnap is kint voltam a magyar bajnokságon. A 14-15 éves fiúk futnak olyan időket, mint én ugyanebben a korban, sőt, én jobbakat futottam. Sokan voltunk tehetséges fiatalok, húztuk egymást. Volt egy állandó versengés, egy kis egészséges irigység, féltékenység közöttünk.

Néha megkapom, hogy túl szigorú vagyok. Nem tudom. De eredményeket csak úgy lehet elérni, ha komoly edzésmunkát végzel. Elnézem a gyerekeimet is: nagyon ügyesek, tehetségesek, okosak, de nem elég szorgalmasak.

Te a tanulást is nagyon komolyan vetted. Tulajdonképpen még most is tanulsz…

Igen. Az iskolában jeles voltam, tanulmányi versenyekre jártam. A felvételi vizsgákon elsőként jutottam be, matekból jelesre vizsgáztam. Később kémiából is. Sokáig orvos szerettem volna lenni. Aztán a sportpszichológus meggyőzött, hogy a futásban kivételes karriert futhatok be, világot láthatok, hírnevet szerezhetek. E mellett döntöttem. Romániában elvégeztem a Sport Akadémiát, ami abban az időben egy komoly 5 éves képzés volt, így testnevelés tanár és szakedzői végzettségem is van. Itt Magyarországon, az ELTE-n román-angol bölcsész szakon kiváló diplomát szereztem. Most a Master’s képzésemet végzem román irodalom és kultúrából.  A következő lépés a TF sportmenedzseri szaka lesz.

Hány nyelvet is beszélsz?

Öt nyelvet: román, magyar, angol, francia és olasz. Volt olyan verseny, ahol egyszerre használtam mind az ötöt, mert mindenféle nemzetiséggel voltam körülvéve. Csodálkoztak is.

Van némi hasonlóság közted, és Paula Radcliff- a női maratoni csúcstartó között – neki is tanári végzetsége van és ő is sok nyelvet beszél.

Igen, a sors iróniája, hogy ifi korunkban volt olyan versenyünk, ahol megvertem őt. Én megnyertem a versenyt, ő 5 vagy 6 lett. Persze ő 2 évvel fiatalabb, mint én. Akkor még nem sejtettem, hogy később ő lesz a maratoni csúcstartó!

De Te még mindig futsz! És nem is akárhogyan! Mit gondolsz, mi a titka ennek a hosszú sportkarriernek?

Okosan futottam. Egy évben van 2-3 fontos verseny, ahol maximumot futok. Ott fontos az időeredmény, ezekre edzek egész évben. Közben pedig van pár versenyem, ahol egy kicsit rafináltabban versenyzek, nem fontos az időeredmény, csak a helyezés. Akkor nem futom ki magam. A szervezetet nem lehet állandóan leterhelni. Most már a maratoni táv is egyre nehezebb. Az utolsó 10-12 km már nagyon szenvedős. Egyre nehezebb fejben feldolgozni ezeket a fájdalmakat.

Ha jól emlékszem, Frank Shorter mondta, hogy mielőtt elindulsz egy maratonin, el kell felejtened az előzőt.

Igen, mert pontosan tudod előre, mennyire fog fájni a vége. De én még bírom, vállalom a szenvedést. Ezt persze azért is tudom megtenni, mert mindig tisztán versenyeztem. A teljesítményfokozó szerek azért veszélyesek, mert túlhajtják a szervezetet. Normális körülmények között a szervezet csak 90%-ban tudja felhasználni az erőforrásait. Mindig vigyáz arra, hogy maradjon tartalék. A dopping szerekkel 98-99%-os teljesítményt is el lehet érni. De ennek ára van.

Többször olvastam a futásaidról szóló írásaidban, hogy versenyen „alkotsz”.

Igen, én ezt így gondolom: egyesek festenek, mások írnak. Én a futásaimmal „alkotok”. Azért is edzek olyan szorgalmasan, hogy a versenyeken „alkotni” tudjak. Mindig szeretnék valamit letenni az asztalra. Ezért én becsületesen felkészülök minden versenyre. Olyan versenyen nem is indulok, ahol azt érzem, hogy nem vagyok felkészülve. Bár ilyen nem igazán fordul elő. Előre megvan egész évre az edzéstervem. Pontosan tudom, hogy mikor milyen versenyeken fogok futni, és milyen edzésekre van szükségem ahhoz, hogy elérjem a kitűzött céljaimat. Az edzésmunkával pedig nagyon szigorú vagyok magamhoz. Talán az utóbbi időben már előfordult, hogy ha nagyon fáradtnak éreztem magam, akkor egy kicsit visszavettem, kevesebbet futottam. Ehhez kell a sok tapasztalat. De a résztávos edzéseket például nagyon szigorúan elvégzem.

Te írod saját magadnak az edzéstervedet?

Most már igen. Ezt tanultam és nagyon sok tapasztalatom van már benne. De azt kell mondanom, hogy elég szigorú edző vagyok! (nevet) A jó edzésterv olyan, mint egy határidő napló. A versenytől visszafelé kell elkészíteni, és több kontroll pontot kell beiktatni. Ellenőrizni: jó úton járok? Jól fejlődök? Elértem, amit erre az időszakra megterveztem? A disznót nem karácsony előtt egy héttel kell felhizlalni. Nem elég a cél, pontosan tudni kell, hogy mikor mit kell tenni. És azt meg is kell csinálni.

Most például: eldöntöttem, hogy augusztus elsején kezdem a felkészülést az őszi szezonra. Már alig vártam, hogy kezdődjenek az edzések. Már most olyan izgalomban élek, hogy ez a felkészülésem, annyira lelkesen csinálom! Már kezdek fejben is erős lenni. Tudom, hogy szeptember 9-én lesz a Jungfrau maratoni, október 15-én a Budapest maratoni, november 4-én az 50 km országos bajnokság. Megvannak a célok, megvan az edzésterv, és szorgalmasan, fegyelmezetten csinálom.

Nagyon szigorú vagy magadhoz!

Igen, ezt részben a családból hozom magammal. A szüleim két fontos dologra tanítottak meg gyerekkoromban: az egyik, hogy legyek szorgalmas, a másik, hogy segítsek mindig másokon. Azt hiszem, mindkettőt sikerült egy életre megtanulnom. A másik oldalon fiatalkoromban jó edzőim voltak. Szigorúak, akik sokat vártak el, de mégis olyan jól ismerték a határokat, hogy soha nem sérültem le, nem égtem ki. Megtanultam én is, hogy nagyon keményen meg kell dolgozni mindenért, rendszert kell vinni az edzésekbe és az életbe, a szabályokat be kell tartani. Én mindenben ilyen vagyok, nem csak a sportban. Most például olaszul tanulok, néha esténként azt mondom magamnak: Nem állsz fel addig innen, amíg ezt meg nem tanulod!

Hogy tudsz ennyire kemény lenni?

A minap valaki írt nekem és tanácsot kért, hogy mit tegyen, mert nincs motivációja az edzésekhez. Írtam is neki: „Cél, cél, cél!” Én már alig várom az őszi versenyeket!  Célok nélkül nem lehet élni, nem lehet edzeni!

Másik oldalon meg gyerekek vagyunk… (nevet) Most kaptam az Asics-től egy nagyon szép futóruhát! Alig várom, hogy abban futhassak! De ahhoz, hogy ilyen szép kis nadrág legyen rajtam, nagyon jó formában kell lennem, jól is kell kinéznem! Úgy készülök erre az új ruhára! Ez feldob!

Beszéljünk egy kicsit a versenyeidről.

A miheztartás végett itt vannak Simona legjobb idői:

1500 m: 4:08:85 Pitesti 28 JUN 1986
3000 m: 8:55: 67 Lisboa 16 JUN 2001
5000 m: 15:36.69 Budapest 23 JUN 2001
10000 m: 32:36.88 Szombathely 13 MAY 2001
Fél-maratoni: 1:10:11 Den Haag 25 MAR 2000
Maratoni: 2:29:59 Milano 1 DEC 2002
 

 

   

Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb? Melyek voltak a kedvenc versenyeid?

Természetesen a világbajnoki címemre vagyok a legbüszkébb. De a legnagyobb teljesítménynek mégis a hegyi maratonokat tartom. Például a Jungfrau Marathont (szerző megjegyzése:  565 m-ről indul a svájci Interlaken-ből, a legmagasabb pontja 2.205 m a 41 km-en. 1829 emelkedő, 305 lejtő, mindez úgy, hogy az első 10 km még szinte teljesen lapos pályán vezet, a keményebb emelkedők 25 km-nél kezdődnek), amelyet eddig háromszor megnyertem. Teljesen más lefutni 3000 m-t pályán 9 perc körül, ami persze minőségi munka, de össze sem lehet hasonlítani avval a több mint 3 órás szenvedéssel, amit egy ilyen hegyi maratoni közben tapasztalsz meg. Erre szoktam mondani, hogy „Minél sósabb az izzadság, annál elégedettebb vagyok magammal!”.

Nagyon szerettem a Two Oceans Maraton-t is (Dél-Afrikai Köztársaság, Fokvárosból indul, és valóban a két óceán mentén vezet a pálya, az Atlanti óceánnal kezdődik és az Indiai Óceán partjainál ér véget. A maratoni távnál hosszabb, 56 km), amelyen 8-szor indultam, egyszer meg is nyertem, de voltam harmadik, negyedik és nyolcadik is. A Swiss Alpine-on harmadik lettem a leghosszab távon, a 78 km-en, az LGT Marathont  5-ször futottam, 2010-ben megnyertem, idén második lettem. (Swiss-Alpine az egyik legnevesebb európai hegyi maratoni, a hosszú táv 78 km, az LGT maratoni Lichtensteinban 1800 m emelkedővel szintén az egyik legnehezebb hegyi maraton)  A Pistoia-Abetone-t (hegyi ultrafutó verseny)eddig  háromszor nyertem, én tartom a pályacsúcsot is.

Összesen 18 maratonit futottam 2:40-en belül, de ezek közül a legtöbb 2:35 belül van. A legrosszabb maratoni időm 2:50:28, tavaly futottam. A legjobb maratonim 2:29:59 (Milánó Maraton) . Sok fél-maratoni és sok maratoni távon nyertem. De ultratávokon is jól szerepeltem. Egyedüli magyarként kétszer futottam a Comrades Ultrát (Dél Afrikai köztársaság, 90 km emelkedős pálya, egyik évben felfelé, másik évben lefelé futják) egyszer felfelé, egyszer lefelé, 9. lettem mindkétszer. Kétszer nyertem meg a magyar OB-t 50 km-en.

Minek köszönhető, hogy annyira jól megy neked a hegyi futás?             

Emelkedőn jól tudok futni, mert jó a technikám. Könnyű vagyok, és a súlypontom is hátrább van, ezért pont olyan szögbe kerülök, hogy könnyedén tudok felfelé futni. Kivéve magaslaton, azt nem bírom. Magaslaton mindig elvérzek. Meg a combjaim sem olyan erősek már, de azért ezt még megoldom.

Milyen erősségeid vannak még?

Szorgalom. Néha elhangzik: „Micsoda tehetség! Kár, hogy nem olyan szorgalmas.” Én úgy gondolom, hogy a tehetséghez az is hozzátartozik, hogy valaki képes a nehéz, monoton edzésmunkát is elvégezni. A megfelelő hozzáállás is szükséges, nem csak a fizikai adottságok. A mentális rész nélkül nem lesz senki kiemelkedő sportoló.

Türelem. Kitartás. Soha nem adok fel egy versenyt sem. Például most a Pistoia-Abetone hegyi ultrán sokáig a második helyen voltam. Tudtam, hogy ha az emelkedőn nem előzöm meg az első helyezettet, akkor nincs esélyem, mert ő lejtőn nagyon jó. De türelmesen futottam, a saját versenyemet követtem. Sokáig nagyon messze volt tőlem a másik lány. Mégis a vége felé közel kerültem hozzá, mert ő elfáradt. Akkor összeszedtem minden erőmet, és le is győztem.

Okosan futok. Nekem minden verseny egy matematikai feladat. Úgy szoktam kifejezni: ha be akarsz jutni egy szobába, amelyben ott leselkednek az oroszlánok, mehetsz úgy is, hogy berúgod az ajtót, de akkor már rád is rontottak az oroszlánok. Én inkább óvatosan csak belesek, mindig türelmesen várom, hogy mikor tűnnek el, mikor jön el az én időm, amikor nyugodtan be tudok lépni. Mindig türelmesen futok, számolgatok, és várom, hogy mikor fárad el a másik, mikor tudom megelőzni. Hiába van előttem 2-3 perccel, én futom az én versenyem, 30 után aztán lehet menni. 42 km-en kell elsőnek lenni!

Mi a mentális stratégiád, amikor egy versenyen már nagyon szenvedsz? Mivel motiválod magad, hogy ne add fel?

Nevet. Ilyen nem volt! Nagyon kevés versenyen álltam ki. Egyszer, mert elestem.

Veszekszem magammal: „Gyere már Simcsi, ne add fel! Nem igaz már!  Nem bírod? Gyere, ne csináld! Kapd össze magad! ”

Mintha két személy lenne bennem, akik veszekszenek egymással. Például most is Pistoia-Abetone-n végig szenvedtem, de azt mondtam magamnak: „Simcsi, csak fusd végig! Ez nem a te napod, de nem baj, csak fusd végig.” Bízni kell magadban, és optimistának kell maradni, végig pozitívan kell hozzáállni. „Igaz, hogy csak második vagy, de ne add fel Simcsi, mert soha nem lehet tudni”. Ez a stratégia nyerő is lett, mert a végét már nem bírta a lány. Mindig kérdeztem verseny közben: „Dove e la prima donna?” és eleinte csak legyintettek, hogy messze. Aztán a vége felé kérdeztem egy öreg bácsitól is, ő pedig meglepetésemre azt mondta, hogy egy percre. Akkor már örültem, mert lehet, hogy van az 2 percre is, de már közel kell lennie, másképp nem emlékezne rá a bácsi. És úgy is volt, hamarosan utolértem. Szóval soha nem szabad feladni!

Van gyengeséged is?

Biztos. (hosszasan elgondolkodik…)

Most, de csak most: már nem küzdök úgy, mint régen. Kicsit kopott az akaratom. De szerintem ez sem igazán. Talán egy kicsit könnyebben feladok egy hajrát.

A legemlékezetesebb hajrám Dóczi Évával volt egy 5 km-es futáson a rakparton, én nyertem 10 cm-re! De sokszor volt így, hogy az utolsó méterekig küzdöttem!

Nagy küzdő vagy!

Én akkor is nagyon küzdök, ha csak a harmadik hely a tét. Semmit sem adok fel könnyen. Képes vagyok úgy kifutni magam, hogy utána le kell feküdnöm a pályára, de akkor sem lassítok a vonal előtt. Végig futom a távolt teljes erővel.

Sokszor mondják nekem, milyen könnyedén futottam a Budapest Maratont, mert mosolyogtam közben. Ha tudnák a mosoly mögött milyen fájdalmaim voltak! Volt úgy, hogy hazaértem, és 39 fokos lázzal feküdtem utána, a gyerekek ápoltak. Valaki kérdezte, hogy ünnepelted a győzelmet? Hát így…ágyban…

A sebesség gyilkol. Emlékszem egy versenyre, a Lichtenstein maratonira. Egy magyar kolléganőmmel voltam egy szobában. Én második lettem, ő ötödik, de úgy, hogy egy órát vertem rá. Verseny után én alig vártam, hogy a szobába érjek, csak feküdni tudtam. Ő bejött, és elkezdett ugrálni. Nem futotta ki magát, van, aki nem tud szenvedni, nem tudja kihajtani magát.

Honnan jön ez? Genetika vagy személyiség?

Szerintem hoztam a családból is. Úgy tanultam a szüleimtől, hogy minden kicsi számít. A gyerekeimben is nagyon erős a versenyszellem. Ezen kívül az optimizmus is sokat számít. Alapvetően optimista vagyok, de ebben a tapasztalataim is megerősítettek.

Olvastam egy bejegyzésedben, hogy a kudarcoknak sok mindent köszönhetsz!

Engem mindig nagyon motiválnak a kudarcok. Na, majd megmutatom!

Ha nem sikerül valami, mindig az a kérdés „hol hibáztam?” Alig várom a következő versenyt, hogy kijavítsam a hibáimat. Nem a sikerektől fejlődsz, hanem a kudarcokból! Manapság túl sokan követik el azt a hibát, hogy leengednek, miután sikereket érnek el. „Minek eddzek olyan keményen, úgyis én vagyok a legjobb.” Nem lehet így gondolkodni!

A másik nagy hiba, amit sokan elkövetnek, hogy nem tudják reálisan értékelni a saját teljesítményüket. Én most tisztában vagyok azzal, hogy nem tudok már 2:35-öt futni maratonin. Látom az edzéseimből. Sokan nem mérik fel reálisan a saját erejüket, aztán csalódás éri őket. A számok pedig nem hazudnak.

Nálad nem szokott előfordulni, hogy jobb eredményt érsz el versenyen, mint amit edzéseken futottál?

Én mindig jobb eredményt érek el versenyeken.  Versenyen annyira össze tudom szedni magam, lehet, hogy kicsit túl is hajtom magam. Ez azért van, mert fejben annyira erős tudok lenni.

Vállalom a szenvedést, a fájdalmat. Minden résztáv, minden verseny fáj. Meg kell tanulni elviselni. Az nyeri a versenyt, aki fejben jobban el tudja viselni a kellemetlenséget és a végén is erős tud maradni. Mindig mondogatom magamban: „Á, nem csak nekem fáj. Az ellenfeleknek is fáj.” Ezen pszichésen túl kell tenni magad. Ez is tehetséghez tartozik.

Szoktál izgulni verseny előtt?

Izgulás nélkül nincs verseny. Ezáltal termelődik a szervezetben az adrenalin és noradrenalin.  Ha izgulok, akkor tudom, hogy jót fogok futni. Ha már nem izgulok, akkor nem teszem úgy oda magam. Ha már túl sok az izgalom, az túlságosan kifáraszt. De szerencsére kontrollálni tudom ezt is, nem izgulok túl semmit.

Szoktál mentálisan készülni a versenyekre?

Már most készülök a Jungfraura! (szeptember 10-én lesz). Arra gondolok, hogy bár nagyon nehéz lesz, de nem szabad feladni, keményen kell futni a végéig!

Előző este átgondolom a taktikámat. Persze ez a taktika változhat verseny előtt. Időjárás, rajtlista, pálya. Kiskoromban irányítottak, de 17-18 éves koromtól egyedül döntök a stratégiáról. Hogy jól csinálom, azt bizonyítja, hogy még itt vagyok most is jó eredményekkel és élvezem is.

Önbizalom – honnan jön nálad?

Bízom az edzésmunkában. Bízom abban, hogy rendesen felkészültem. Az edzés sosem hazudik. Nincs olyan, hogy jó állapotban vagyok, és nem jön ki versenyen. Ha fáradt is vagyok egy kicsit, bízok magamban, és a teljesítmény kijön.

Szoktad érezni, hogy mentálisan elfáradtál és kell egy kis pihenő?

Igen. Persze. Most például kicsit elegem lett az aszfalt versenyekből, szívesebben versenyzek a hegyi maratonikon. Itt teljesen más a fáradtság. Befutok, és nem érzem olyan fáradtnak magam. Pedig verseny közben nem tudtam volna gyorsabban futni. A városi maratoniknál a sebesség gyilkol.  Annyira tudok ott szenvedni. Viszont a hegyi futásokon nem fáradok annyira el, mert a magaslat miatt a szív és a tüdő nem tud olyan maximumon teljesíteni, mint sík terepen.

Hogy tudsz még 46 évesen kemény résztávokat futni?

Amit a fiataloknak is mindig mondok: az iskolában is oda kell figyelni, akkor nem kell otthon tanulni. Ugyanúgy az edzésnél is: most van 1,5 órám a résztávokra, az az idő alatt teljesen arra koncentrálok. Nincs más a fejemben. Nem csinálok fél munkát. Ha 10 X 1000, akkor 10 X 1000. Most már néha megengedem magamnak, hogy csak 8 x 1000, de ez nagyon ritka. Mindig mondom magamnak „Simcsi! Úgy írta az edző neked – Én  (közben nevet) – akkor úgy kell csinálni!” Ha fáradt vagyok, akkor kevesebbet csinálok. Ez az edző dolga lenne, hogy lássa, mikor kell visszavenni, de én már vagyok annyira tapasztalt, hogy tudom. De általában megcsinálom. A többi futásnál néha lazán futok. De ha résztávról van szó, akkor ott nincs kompromisszum, azokat megcsinálom. Ma is résztávos edzésem van, ezreket futok.

Mennyire futod most az ezreket?

Most mivel megyek a Tiszaújvárosi versenyre, ahol 14 km-t kell futnom, gyorsulnom kell. Így most 3:30 belül kell futnom az ezreket. Kezdem úgy, hogy 3:32, aztán 3:30, majd 3:27 lesz a vége. De nem futok sokat, 6-8 ezret. De többet pihenek. A múlt héten 10 X 500 kellett futnom, 1:45 és 1:42 között teljesítettem.

Vannak példaképeid?

Régen voltak: Maricica Puica és Mary Decker. Annyira tetszett, ahogy Decker futott, először középtávokat, 3000 m-t, aztán hosszabbakat is, de nagyon csalódtam benne, mert elkapták doppingolni. Utána már senki.

Ha újra kezdhetnéd, mit csinálnál másképp?

Szintén atlétizálnék, de kevesebb munkát fektetnék bele, inkább minőségre mennék, nem mennyiségre. Más versenyeket választanék. Nem mentem volna annyi nagy versenyre, ahol nagyon magas szintem kell futni, hanem több kisebb versenyre, ahol jó helyezést értem volna el. Szóval nagyjából ugyanazt csinálnám, csak kicsit okosabban.

Ha visszanézek a karrieremre, nem teljesítettem rosszul: több mint 500 kupa, több mint 1000 érem. És 200.000 km a lábamban!

Érdekes, mert itthon nem sokan tudják rólam, hogy milyen eredményeim vannak. Például csütörtökön még kis szürke egér vagyok az egyetemen, aztán jön a hétvége, kiutazok valamilyen versenyre, ahová meghívtak, virágokkal várnak, autogramot kérnek, ünnepelnek és csodálkoznak, hogy ebben a korban hogy tudok ilyen jól futni. Jó érzés, hogy megállítanak az emberek: „Jaj de jó, hogy veled futhattam, mert apukám mesélt rólad….te vagy a példaképem…”Nekem akkor már jó versenyem lesz, főleg, ha még érmet is nyerek.  Vagy például a trieszti maratonin már tapsoltak nekem a rajt előtt, pedig még egy lépést sem tettem. Volt olyan versenyem is Németországban, hogy ötször második helyen végeztem. A közönség már olyan hangosan kiabált a cél előtt, hogy végre nyerjem meg a versenyt! Egyszer Hollandiában a világcsúcstartót megvertem! Akkor is, hogy kiabált a tömeg! Hányszor kaptam konfettit a cél előtt! Rengeteg szép emlékem van. Talán egyszer leírom…

Milyen céljaid vannak a futásban?

Már gyorsabb nem leszek. Elkezdek lassulni, de az a célom, hogy lassabban lassuljak. Még mindig szeretnék magamnak bizonyítani.

Már nem edzek annyit, mint amennyit szoktam, 150-160 km-t egy héten. Már csak 100-110 km-t futok. Ez szakmai kihívás is, hogy ennyi kilométerrel még jó eredményeket érjek el. És sikerül. Ez nagy elégtétel.

Ez, ahol most vagyok, nagyon sok év munkája. Még mindig azokat a gyümölcsöket szedem össze, már a földről…

Milyen céljaid vannak a futáson kívül?

Szeretném ezt a sok tapasztalatot továbbadni. Akár szakedzőként. Most is vannak tanítványaim, amatőr sportolók. De szeretnék valamikor komolyan edzőként dolgozni. De ez egy nagyon kemény munka. Magamból kiindulva, tudom, mennyi szenvedéssel, lemondással jár. A szabályokat be kell tartani szigorúan. Nagy felelősség is egyben.

Mit tanácsolsz az amatőr sportolóknak?

Ha már fut, vegye komolyan. Ha már szánt rá időt, akkor azt használja ki rendesen. Lehet, hogy én más szemlélettel nézem, egy amatőr sportolónak lehet, hogy nem olyan fontos az eredmény, inkább csak az, hogy jól érezze magát. De szerintem mindenki örül annak, ha látja a fejlődést. A kényelmes futással nem lehet fejlődni. Egy kicsit szenvedni kell, ha jobb akarsz lenni.

Ha össze szeretném foglalni, hogy milyen személyiség vagy – nem csak sportban -, azt mondanám: fegyelmezett, határozott és szerény. Egyetértesz?

Nézd meg az edzésnaplóimat, szinte mindegyikbe ott van ez az idézet: „Az üres kalász fenn hordja a fejét, a teli meghajol.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük