Maximalista sportolók – mi a baj velünk?

Szinte mindenki egyetért abban, hogy a kiemelkedően jó és sikeres sportolók mind maximalisták. Serena Williams, Michael Jordan, Tiger Woods, Christiano Ronaldo … csak, hogy párat említsek. Elérték volna azokat a csúcsokat a karrierjük során, ha nem próbálnak mindig, minden körülmények között 100%-os teljesítményt nyújtani? Mindenre odafigyelni? Nem csak a fizikai edzésekre, hanem étkezésre, regenerálódásra, mentális felkészülésre, pszichológiai és stratégiai hadviselésre? Kontrollálni minden tényezőt, nem csak a saját magukkal kapcsolatosakat, hanem a külső körülményeket is? Gyakorlatilag az egész életük e körül forog: „A legjobb akarok lenni!”. Nekik sikerült is, de mi van azzal a több ezer sportolóval, aki hasonlóan gondolkodik, de a teljesítménye (időnként) elmarad a saját maga állította hihetetlenül magas elvárásoktól? Csak az elvárásokkal van a baj? Vagy avval, ahogy a kisebb kudarcokat, hibákat nem képesek érzelmileg feldolgozni? Talán azzal, hogy a sikereket nincs is idejük kiélvezni, mert már hajtják magukat a következő cél felé? Az önértékelés és az önbizalom lenne a kulcs? Akárhogy is legyen, a tény az, hogy egyes sportolókat a legnagyobb magasságokba képes röpíteni ez a maximalista hozzáállás. Másokat viszont inkább hátráltat és gátol ez a fajta szemlélet.

 

Úgy tűnik, hogy az „egészséges” maximalisták kontroll alatt tudják tartani a perfekcionista viselkedésüket. Jól kezelik az átmeneti kudarcokat és hibákat, nem engedik, hogy ezek az önértékelésüket bármennyire is csökkentsék, a sikereket viszont teljes szívvel megélik és önbizalmat nyernek belőlük. A maximalizmus fűti hatalmas teljesítményvágyukat, támogatja a motivációjukat és kitartásukat a nehezebb időszakokban. Az ők soraikból kerülnek ki a legnagyobb bajnokok.

Mi a baj azokkal a sportolókkal, akiknek ez nem, vagy csak időnként sikerül? Mi jellemzi azokat a maximalistákat, akiknél a tökéletességre való törekvés néha rosszul sül el? Itt egy pár tényező:

  • bizonytalanság, alacsony önértékelés (általánosan vagy csak az adott sportágban)
  • túlérzékenység, érzelmi instabilitás
  • túlzott kritikusság (mások és/vagy saját maga felé)
  • a képességekhez mérten túl magas elvárások
  • rugalmatlan gondolkodás (hibás kognitív sémák – mint pl. „minden vagy semmi” elv)

Ha egy sportolónak túl alacsony az önértékelése, akkor semmilyen siker, semmilyen bajnoki cím nem fogja tudni ezt pótolni. Tipikus gondolkodási hiba ilyenkor: „Ha ezt a versenyt megnyerném, akkor igen! Akkor végre magabiztos lehetnék! Akkor mindenki felnézne rám! Akkor én lennék A Bajnok! Utána már könnyű lenne minden”. Természetesen gyakran előfordul, hogy ha ez megtörténik, utána semmivel sem lesz könnyebb semmi. Sőt, a nyomás még nagyobb lesz, hogy ezentúl neki ezt a szintet már „hozni kell”. Sokszor csak a szerencsének vagy a komoly versenytársak hiányának tulajdonítja a sikert és nem a saját képességének, a teljesítményében elért fejlődésnek. A sikerek nem tudnak beépülni az önértékelésbe, hiszen nem a sikerek hiánya okozta eddig sem az önbizalom hiányát, hanem valami teljesen más – akár gyerekkorból hozott negatív séma, amelyet nem sikerült eddig feldolgozni.

Gyakori lehet az is, hogy egy sportoló túlzottan a hibákra fókuszál. Alapvető emberi tulajdonság, hogy a negatív élményeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint a pozitív eseményeknek. Ha evolúciós szempontból értékeljük, kézenfekvő, hogy a túlélés érdekében fontosabb megjegyeznünk a fenyegető ingereket: Milyen állatoktól kell félni? Melyek a mérgező növények? Mi történik, ha a nyílvessző nem ér célba, és a vadállat felénk rohan? A sportoló azonban nem az életéért küzd. A sport immár egy eszköz a képességeink tökéletesítésre, ahol a félelem és a fenyegető ingerek inkább rontják a teljesítményt, semmint védenének a lehetséges kudarcoktól. Mégis, egyeseknek nehezükre esik a pozitívra fókuszálni, és a hibákat csak tanulságnak, a fejlődés útján szükséges leckének felfogni.

Honnan ered a túlzott kritikusság? A szülők, a tanárok, az edzők magas elvárásai épülnek be a sportoló saját magával szembeni elvárásaiba? Hol történt a hiba? Mi a mérce? Kihez hasonlítja magát? Mindig a nála jobbakhoz? Ez kétségtelen nagy húzóerő lehet, de ugyanakkor az elégedettség állandó forrása is. Mi motiválja abban, hogy a legjobb legyen? Mit kompenzál ez a viselkedés? Szeretetet, elismerést remél ettől? Csak és csakis a sport tudja ezt megadni? Elég veszélyes játék lehet, ha a sport az egyetlen eszköz, amely stabilitást és elégedettséges okoz az életben. Hiszen így a legkisebb kudarc is komolyan kibillenthet az egyensúlyból. Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges sérülés vagy a sportkarrier félbeszakadása milyen súlyos következményekkel járhat.

Mennyire függ a sportoló a külső megítéléstől? Mennyire befolyásolja a mások véleménye, a kritikák, a média? Mit jelent számára az igazi siker? Helyezésben méri vagy a saját teljesítményében elért fejlődést értékeli? Kétségtelen, hogy a dobogós helyezések, a bajnoki cím és az azzal járó anyagi elismerés óriási motiváló erő. De mekkora kudarc az, ha valaki kihozta magából a maximumot, sőt annál is többet, de ez az adott mezőnyben nem volt elég a győzelemhez?

motocross-3157127_1280.jpg

A túlzott maximalizmus néha teljesen átfordulhat egy halogató, „neki sem fogok, mert úgysem sikerülhet” magatartásba. A kudarckerülés is tipikus viselkedésminta: a sportoló vagy túl magasra vagy túl alacsonyra helyezi a mércét, hiszen így nem sérül az önértékelése. Mindig csak a kisebb versenyeken vesz részt, és azokat rendre megnyeri, de nincs bátorsága egy magasabb szintet meglépni. Vagy rendszeresen túl nagy kihívások elé helyezi magát, így sem ő, sem külső szemlélő nem marasztalhatja el, hiszen az lehetetlen küldetés volt, amelyben becsületesen helyt állt, de a siker nem volt elvárható. Sajnos ebben nem egyszer az edző is partner lehet, hiszen itt az ő presztízse is kockán foroghat.

A maximalizmus hátterében szinte mindig rugalmatlan gondolkodás húzódik meg. Nem az a baj, hogy a tökéleteségre törekszünk, hanem az, hogy nem tudjuk elfogadni, ha ez nem mindig sikerül. A törekvés egészséges, a kényszeres elvárások már nem. Egy rugalmasan gondolkodó sportoló képes elfogadni, hogy nem mindig lehet tökéletesen teljesíteni. Vannak jobb és vannak rosszabb napok. A hibák elkerülhetetlenek. Viszont a hibákból és átmeneti kudarcokból sokat lehet tanulni. Talán többet is, mint a sikerekből. „A siker nem döntő, a kudarc nem végzetesa bátorság, hogy folytasd, ez az, ami számít” – állította Winston Churchill.

Azért szemléljük mi is rugalmasan a maximalizmust! Minden olimpiai bajnok, de akár egy amatőr sportoló is lehet a saját szintjén egészségesen maximalista. Nincs baj ezzel addig, amíg a teljesítményt és az önbizalmat növeli, és amíg a sportoló ezzel jól érzi magát. Mi különbözteti meg a még „jó” és a „túlzott” maximalizmust? Nos, a határvonal elég vékony, és valószínűleg nagyon egyéni is. Sőt, változó! Minden sportolónak lehetnek „érzékenyebb, labilisabb” időszakai, aztán egy sikerszéria után visszanyerheti az egészséges hozzáállását. Úgy tűnik itt is, mint az élet oly sok területén, a mértékleteség és a rugalmas szemlélet a kulcs.

Mégis, kedves Sportoló, ha úgy érzed, a maximalizmusod néha túlzásokba csap át, itt egy pár jó tanács:

  1. Fogadd el, hogy néha követsz el hibákat. Hogyan tedd meg ezt a gyakorlatban? Néha indulj olyan versenyeken, amelyek nem igazán számítanak, és ott próbálj ki új technikát, új stratégiát. Ha valami nem válik be, nem történt semmi helyrehozhatatlan. Indulj több edzés versenyen, ahol fáradtan, könnyítés nélkül veszel részt. Ha megszokod azt, hogy nem kell mindig, minden körülmények között nyerni, akkor egy adag nyomást már levettél magadról.
  2. Ne a tökéletességre törekedj, hanem arra, hogy hozd ki magadból a legjobbat. Nem lehetsz mindig a legjobb formában. Néha egyszerűen nem lehetsz te a legjobb, de ha kihozod magadból a körülményeknek megfelelően és a felkészülésed alapján a legjobbat, akkor elégedett lehetsz magaddal. Ne csak a helyezésre fókuszálj! Értékeld azt is, ha egy kemény mezőnyben jól helyt álltál!
  3. Állítsd fel magasde reálisan elérhető célokat! A legtöbbszőr az a gond, hogy túlzott elvárásokat támasztasz magad elé. Ne siess. Haladj lépésről lépésére. A nagy célokat bonts le részcélokra, amelyek sikert és elégedettséget okoznak. Néha egy edzés is lehet siker, ha teljesítetted azt a célt, amit arra az időpontra megfogalmaztál!
  4. Nem mindig a végcél a legfontosabb. Az út is nagyon élvezetes és jutalmazó lehet. Ne a jövőben élj! Élvezd a lejent, éld meg tudatosan a pillanatot.
  5. Ünnepeld meg a sikereidet. Ha valamilyen jó eredményt értél el, állj meg és ünnepeld meg. Ne rohanj azonnal a következő cél felé.
  6. A teljesítményedet ne tedd mindig külső mércéktől függővé. Néha könyveld el magadban azt a sikert is, ami nem mérhető, aminek nincs látható jele, de amit te fejlődésnek éltél meg. Írd le, mennyire büszke vagy erre. Tedd olyan helyre, ahonnan bármikor előveheted, ha szükséged van egy kis önbíztatásra, önigazolásra.
  7. A megítélésed nem csak a teljesítményedtől függ. Hidd el, hogy néha szerethetőbb és szimpatikusabb leszel egy pár hibával, mint a tökéletes, mások számára elérhetetlen teljesítménnyel.
  8. Egy hibától nem dől össze a világ. Ilyenkor gondolj mindig arra: ki fog emlékezni erre egy év vagy öt év múlva? Vagy milyen jelentősége van ennek az egy hibának a hosszú távú céljaid szempontjából?
  9. Szempontváltás: gondol el, hogyan reagálnál te erre a hibára, ha más követné el? Mit tanácsolnál egy kétségbeesett barátodnak ebben a helyzetben, ha meg akarnád nyugtatni? Miért ne lenne akkor ez rád is érvényes?
  10. A hibákból és kudarcokból rengeteget lehet Többet, mint a sikerekből. Fogd fel a sors leckéjének, vond le a következtetéseket és lépj tovább.
  11. Emlékeztesd magad gyakran arra, hogy már mennyi mindent elértél. Mennyit fejlődtél! Légy hálás ezért, és ne elégedetlenkedj egy kis hiba miatt.
  12. Állj mindig több lábon: ha mereven csak egy területre fókuszálsz, az önértékelésed és a lelki egyensúlyod túlságosan ki van téve az itt elért eredményeknek. Egy vagy két hobbi nagyszerű sikerélményt nyújthat, ha a sportban átmenetileg ezt nem kapod meg. A család vagy a baráti társaság olyan érzelmi támogatást nyújt, ami jól jön a nehezebb időszakokban.
  13. Ne próbálj minden területen tökéletesen teljesíteni. Ez még senkinek sem sikerült. Akinek igen, az nem mond igazat.
  14. Nem gond, ha néha megeszel egy kocka csokoládét. Ettől még nem fog felborulni a diétád! Sőt, az sem baj, ha egy héten tartasz egy olyan napot, amikor mindent megehetsz, amit megkívánsz! Egy kis csalás néha belefér!
  15. Vedd észre és zárd ki a gondolkodási hibákat. Fogalmazd át az alábbi kijelentéseket:
    • Ha nem teljesítek mindig 100%-on, akkor nem vagyok elég jó”
    • Csak a tökéletesség elfogadható”
    • A második hely kudarc. Csak a győzelem számít”
    • „Ha nem nyújtok tökéletes teljesítményt, elveszítem a presztízsemet”
    • „Muszáj tökéletesen csinálnom mindent”
    • „Nekem mindig a legjobbnak kell lennem”
    • „Ha egyet is hibázok, mit fognak szólni?”
    • „Egy kis hibáért is keményen megítélnek”

Az elméleti megértés természetesen még nem jelenti, hogy mindezt a gyakorlatban is azonnal alkalmazni tudod. De kis lépésekkel és odafigyeléssel szépen fogsz majd haladni. Elvégre – ha maximalista vagy – mindenben a legjobbra törekszel, nem?

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük